A szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült
elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar
túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit
belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem
lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog
elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. Akárhányszor
meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla
legyen szó, csak azt a bizonyos nevet...arról is csak ő fog eszedbe jutni, és
a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó
lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret,
de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép
ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a
fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán
rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most
is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb
sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll
és megint kezdődik minden elölről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése